A hazai polgári modernizáció történelmileg sajnálatosan szűkre szabott korszakának szakemberei és az érdeklődő olvasók Vázsonyi Vilmosné (Szalkai Schwartz Margit 1877-1949) második kötetét tartják a kezükben. Az első csak a két világháború közti évtizedek – újabban pedig a feminizmus és a nőirodalom – kutatói előtt ismert, öt évvel nagynevű férje halála után, 1931-ben Az én uram címmel jelent meg. Nem tudni, hány példányban adta ki annak idején a Genius, mindenesetre a bő ötödfélszáz oldalas könyv mára szinte hozzáférhetetlen. Néhány nagykönyvtárunk birtokol belőle egy-egy agyonhasznált példányt – kölcsönözhetőt csupán a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár! aukciókon pedig a legritkább esetben bukkant fel az elmúlt évtizedekben. Teljes eltűnésének veszélye azóta nem fenyeget, amióta Reisz László felvette a művet az általa alapított Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma anyagába, ahonnan az pdf-ben le is tölthető.

A Budapest Főváros Levéltára által most közreadott, feltehetőleg 1946 és/ vagy 1947 első hónapjai során papírra vetett kézirat – amint az a bevezető sorokból kitetszik – az 1931-es kötet folytatásának és kiegészítésének szándékával készült. Születésekor – a szövegből egyértelműen kiderül ez is – Vázsonyiné a kiadására is gondolt, ezt azonban az 1948-as év ismert fejleményei levették a napirendről. A hányatott sorsú szerző 1949. december 10-i öngyilkossága után a kéziratot mártírhalált halt fia, Vázsonyi János (1900-1945) felesége, Milkó Anna írta meg, az ő 1978-as halálát követően került fiuk, (ifjabb) Vázsonyi Vilmos 335-2008) kezébe. Magam ővele, az 1956-os nyugati magyar emigráció talán legcsillogóbb szellemi alakjával, 1987 óta álltam barátságban. Beszélgetéseink során többször szóba került a kézirat, ám Vilmos – aki nem tartott példás rendet a dolgai közt – sosem mutatta meg. „Ott van valahol a kupiban…” – mondta mindig. ha szóba került, avval a meghagyással, hogy majd kezdjek vele valamit. Hozzám így csupán bő két évvel az ő – nagyanyjáéhoz egyébiránt föltűnően hasonló – öngyilkosságát követően jutott el, a párizsi barát és a Vázsonyiak távoli rokona Wiener Pál jóvoltából. Ő küldte el nekem a családi hagyaték megmaradt (és Vilmos által megőrzött) töredékének más darabjaival együtt 2011 elején, amint azt a Vilmosról szóló – Hadas Miklós barátommal és szerzőtársammal közösen készített – kötetben is jeleztük.

A kötet megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.